Ok. Igaz. De az se kisebb hülyeség, hogy az esettanulmány állítólag felnőtt hőse NŐként nem boldog, mert kisebbrendűségi komplexus gyötri, féltékenységével, drámai jeleneteivel pokollá teszi partnere életét. Úgy érzi, ő soha nem lehet elég jó.  Amikor megfogan, ANYAként omlik össze, mert attól a rémálomtól meg akarja óvni gyermekeit, amiben neki része volt, de úgy érzi, nem képes rá, és évtizedekig retteg valamitől. Harminchat éves, amikor már nem fél a sötétben...

Esetleg tekintse jutalomnak, a Sors ajándékának a lidérces évekért, hogy - sok sorstársától eltérően - legalább orgazmusproblémái nem voltak? Ha a mérleget tekintjük, ez azért még messze nem ötven százalék. Szülések után pszichotikus állapotba kerül, egyedül van otthon a két kicsivel -egyik kicsi, másik pici-, és őrjöngve imádkozik Istenhez, hogy ha valami rosszat akarna tenni a gyerekeivel akaratán és tudatán kívül, akkor abban a pillanatban sújtsa őt halálra, még mielőtt bármi szörnyűség történhetne. Hétköznapi teendői végzése közben látomások gyötrik: látja magát, amint véres kézzel térdel az üres gyerekágy mellett. Övet, nyakkendőt, madzagot, cipőfűzőt nem lehet elöl hagyni, pánikszerűen tünteti el, mert iszonyú riadalmat keltenek benne...Egy húsvétkor annyira "bátorrá" issza magát, hogy éjfélkor derékig kilóg a harmadik emeleti konyha ablakból, hogy na most aztán vége lesz, végre! - de hirtelen félni kezd, pedig igen sokat ivott, és mélyen meggyőződve arról, hogy milyen szar alak ő...visszahúzza magát.

Közben ezotéria, természetgyógyászat, családállítás, NLP, mert érzi, hogy nincs rendben...és munka. Ő 14 évesen kertész akart lenni, de anyja nem engedte erre a pályára, mondván, " az piszkos", és hogy úgyse bírná. Ez az "úgyse bírnád, nem vagy elég jó, elég szép, elég ügyes, elég okos" megmérgezte az életét. Most pedagógusként dolgozik...anyja legnagyobb megelégedésére, ám nem úgy a munkáltatóéra. Pattanásos kiskamaszként azt hallgatta anyukájától, hogy "te milyen csúnya vagy, édes kislányom!", aztán jött, az anyuka a centivel, hogy melyiküknek vastagabb a combja, hiszen ez komoly értékmérő tizenöt évesen, nem? Nem. Már dolgozott, amikor jogosítványt akart szerezni, de anyuka adta rögtön a frankót:" neked a vezetés úgyse menne, mert nem olyan vagy". Hát nem édes? Nem. 

Teljesen pontosan megérezte a halálát. Aznap lement, a téren elköszönt mindenkitől, mondta, hogy ővele többet már nem találkoznak. Este rosszul lett, majd kiabálni kezdett:- Ugye most örültök? Megdöglik a vén dög! - ma már tudom, hogy akkor, az átlépés előtti időben jött rá, milyen is volt sokszor...Anyu a mentővel bekísérte a kórházba, útközben is ilyeneket kiabált. Én egyedül maradtam otthon, néztem a távolodó rohamkocsi kék lámpáját, majd visszafordultam az ablaktól, és az ajtónyílásban egy szürkés masszát láttam, ami a Mama alakját vette fel. Még ruha is volt rajta, az egyik kezét jellegzetes mozdulatával csípőre tette, és csak állt. Nem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, csak azt tudom, hogy éjjel fél tizenkettő volt. Másnap Anyu mondta, hogy ebben az időpontban halt meg.

Mámoros örömmel vettem tudomásul a dolgok ilyetén alakulását, és azt hittem, szabad vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy anyu egy ingerült pillanatában a karomba fogja szúrni a kést, meg a csatos papucsát az államon veri szét, meg hogy tizenhat éves koromig még néhány verekedés lesz köztünk, ahol már én is ütni fogok.

Amikor a szoba-konyhás lakást szanálták, egy panelház tizedik emeletére kerültünk. Ettől kezdve rabságom szigorúbb lett. Iskolába, ami öt percre volt tőlünk, a Mama kísért, kicsengetés után várt a kapu előtt. Udvar sem volt, ahova kimehettem volna. Nem mehettem le játszani, senki sem jöhetett hozzám…de ezt talán már említettem. A fejlődőben lévő gyermeknek sok levegőzésre, sok mozgásra van igénye. Nekem két teljes éven át napi tíz perc jutott.

 Ahogy Mamán egyre inkább erőt vett az agyérelmeszesedés, úgy vált érdekesebbé az életem. Kleptomániás lett. Nekem kellett falazni az akciókhoz. Ha szabódtam, megvert, megrugdosott a nyílt utcán. Idegenek igyekeztek megvédeni tőle, de hasztalan. Őket megátkozta. Nem szeretném tudni, mi lett szegényekkel.  Ha elkapták akció közben, nagy ívű színházi drámát rögtönzött, melynek középpontjában az állt, hogy szemét szarháziak üldözik a kisnyugdíjasokat, hogy rohadna el a szívük gyökere. Ezek után nyilván a kardiológia gazdagabb lett néhány új beteggel. Persze nem rögtön.

Állandóan baj volt az étvágyammal. Sose akartam enni. Most már tudom, hogy így tiltakoztam ellenük, az életem és körülményeim ellen. Nem akartam élni, de ezt nem tudtam máshogy kifejezésre juttatni. Az agybaj sajátos konyhaművészeti alkotásokat eredményezett: leveszöldségként madzagot főzött a levesbe. Megkukacosodott a tészta, de a kukaclevest meg kellett enni. Ebben a panellakó időben derült ki, hogy Mama cukorbajos. Minden szenvedésem egy gondolatba sűrűsödött: meg kell őt ölnöm. Ennek érdekében a kapott, szerzett cukorkákkal igyekeztem tömni őt, de nem jártam sok sikerrel, mert vagy nem szerette, vagy nem tudta elrágni, vagy úgy gondolta, hogy az édesség a gyereknek jár.  

ÉVSZÁZADOK BÖLCSESSÉGE

Apám huszonhat évesen szarkómában halt meg. Ez olyan rákféle, ami mindig harminc év alatti fiatalokat támad meg. Csonkolták a lábát, de már tüdőáttétek voltak. Megfulladt. Anyám ott maradt egy ötéves gyerekkel, velem. Nem volt mintája az empatikus problémakezelésre, ezért nekem senki sem mondta el, hogy apám meghalt. Budapestre való visszaköltözésünk után, óvodába íratáskor, az adatfelvételnél hallottam, hogy nincs apám. Ágybavizelős lettem, kilencéves koromig. Ezért rendszeresen megvert a Mama.

Sehova sem engedett, anyu meg azt csinálta, amit egész életében: menekült otthonról. Régen az Úttörővasútra, most a munkájába. Közben szeretett nagyapámat elvitte a szíve. Nagyanyámat egyszer láttam sírni miatta. Egy filmben hallottam ezt a mély igazságot: „Mi a jó a reumában? Megfeledkezel miatta az aranyeredről.”  Vagyis a nagyobb baj kioltja a kicsit.

Kilenc éves voltam, amikor egymás után hárman is szexuális erőszakot követtek el rajtam: a szomszéd rendőr bácsi, anyám bérmakeresztapja, aki fellációra kényszerített, és egy cipőgyári munkás, aki azt suttogta közben a fülembe: „ végre föláll a farkam!” Amikor segítséget kértem a nagyanyámtól, lekurvázott. Anyu azt mondta, vele is történt „ilyesmi” gyerekkorában, megesik ez. Ne menjek ilyen helyre, kerüljem el az ilyen embereket. Vicces.

Ezek közül az egyik ugyanabban az udvarban dolgozott, a másik ugyanott, a harmadik meg a szomszéd házban lakott.

Nem mehettem sehova, senki barát nem jöhetett hozzám, nem láttam semmit a városból, nem tudtam semmit. Anyám nagyon elfoglalt volt, ha nehézségeim akadtak a leckével és ő sem értette a feladatot, tépte a hajamat, ütött. Ideges és fáradt volt.

A fehérköpenyes varázslók elmormogták latin varázsszavaikat: obesitas, krónikus hypertonia, hypercholesterinaemia…Kaptam gyógysza/ert véralvadásra, a koleszterinszint csökkentésére, kétfélét a magas vérnyomásra, egy eseti szert a szívroham tüneteinek kezelésére. Klassz. Éppen csak sokkal rosszabbul voltam tőlük. Viszont egy valamit tudtam biztosan: az a halál, amire én vágyom, a hosszú, értelmes, eredményes munkával töltött nap = élet utáni boldog, elégedett álomba szenderülés. Álomba, mely a pihenést, felüdülést, az isteni elfogadó szeretetet hozza. Na, ami az én esetemben várható volt, az baromira nem ez.

Családom genetikai betegségkrónikájában a rák, agyvérzés, érelmeszesedés, szívelégtelenség,  stroke, bénulás, cukorbaj, kóros elhízás, alkoholizmus, veseelégtelenség, mániás depresszió szerepel. Ha a szavakat lefordítom, ha a kórt tünetként értelmezem, akkor beleszülettem egy olyan famíliába, ahol emberek haltak bele a sérelmek dédelgetésébe, az elégtelen, rendezetlen társas kapcsolatokba, abba, hogy nem szerették őket jól, és ők sem szerették magukat.

Budapesti nagyanyám megátkozta mindhárom gyermekét: „Azt vegye el tőletek az Isten, ami a legdrágább! Az egészségeteket! „ Sikerült. Anyai nagybátyám rákos lett, de nem várta meg, hogy a baj befejezze rettenetes munkáját, öngyilkos lett. Anyu lebénult egy agyi katasztrófa következtében, öccsük jobb karját levágta a körfűrész. Asztalos volt. Később súlyos cukorbaj, elhízás, infarktus, állandó katéter, szívelégtelenség, meghalt. A nagyinak inkább a lottószámokat kellett volna megmondania.

 Sokáig az Álmok is az álmok világához tartoztak. Először csak a félelem, fájdalom, a jelen tagadása, az ellenállás annak, ami van, a mesterséges mennyországok: gyógyszer, kaja, pia, filmek, könyvek… mindegy, csak tompítsa a bennem égő fájdalmat, a sajgó ürességet. Az ezotéria is csak jótékony homályba burkolta az engem lassan elemésztő Semmit.

 De a testem, ami évtizedekig hű szolgálója, sőt kiszolgálója volt minden lépésemnek és félrelépésemnek, egyszer csak árulómmá vált. Így vesztettem el az Egész-ségemet. Nem mondhatom, hogy nem érkeztek megfoghatatlanságukban is markáns jelzések…valahonnan: piálás után erős önutálat, a reggeli kávé előtti kis szívnyomás, mintha az a kis izomcsomó előre tiltakozna a méreg bevitele ellen, de ki vette ezt komolyan? Én nem. Kínos volt, hogy nem sikerült lefogynom: ami lement, duplán jött vissza. Ciki.                                              

 „Nem baj, majd ha a lelkemben rendben leszek, ha nem lesz szükségem a zsírpárnák nyújtotta védelemre, eltűnnek. Maguktól.”  – gondoltam. A legkevésbé sem akartam a mögöttes mélységbe lemászni. Konokul visszanyomtam a Belső Gyermek feltörő sikolyait. A felületes pozitív megerősítések használtak.

  Addig, amíg  pofátlanul a képembe nem röhögtek egy pilisi, erdei kirándulás alkalmával. Egy órás séta után már éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem fordultunk vissza. Ahogy fokozódott rosszullétem, úgy mantráztam egyre mániákusabban: Örömteli vagyok, hálás vagyok a gyönyörű tájért, köszönöm, hogy tudok járni…Ez volt az a pillanat, amikor kislányomnak végig kellett néznie, ahogy szeretett édesanyja összeszoruló mellkassal küzdve levegőért, a földre kerül…Sápadtan jajgatott szegénykém, sírva könyörgött segítségért. Bátyját kérdezgette: Ugye nem lesz baj? Ugye nem fog meghalni? A párom az erdészektől kért segítséget, akik terepjárójukkal levittek. Hálás vagyok nekik, meg a férjemnek, aki nem hagyott ott az erdőben medveeledelnek…hahaha.

Gyakran emlegetjük a "mérgező szülők" kifejezést,de, ha már így belecsapunk a lecsóba, mit is értünk alatta?

Susan Forward sem, és senki a világon nem a tökéletességet kéri számon a szülőkön. Mindannyian elkövetünk jó néhány, akár súlyosabb hibát is gyermekeinkkel szemben, amivel sajnos nekik is, de magunknak is nagyon komoly lelki fájdalmat okozunk. Nem a botlásoktól válunk alkalmatlan vagy kegyetlen szülőkké,hiszen ezek mellett alkalmat és időt tudunk találni arra, hogy sok-sok szeretetben és megértésben tudjuk részesíteni őket, így sikerül a tévedéseinket és botlásainkat feldolgozniuk. Azok a szülők és olyan felnőttek,akiknek negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében, nos ők okozzák a sérülést, ők hintik a gyommagvakat. Ők, akik állandó traumával, bántalmakkal, becsmérléssel sújtják gyerekeiket még azután is, hogy azok felnőttek

Az általuk okozott érzelmi károsodás, méregként terjed szét a gyermek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.

A mérgező szülők felnőtt gyerekei - akár verték, szexuálisan bántalmazták, túl hosszú ideig hagyták magukra kiskorukban, túlzottan féltették vagy bűntudattal terhelték őket - mind szinte teljesen hasonló tünetektől szenvednek, ráadásul életükben, mindannyiuk életében eljön az összeomlás pillanata, amikor a múlt terheinek cipelése és a jelen kihívásainak való együttes megfelelés lehetetlenné válik, nem bírják tovább. Ez általában 30 és 55 éves kor között a legjellemzőbb.

Mivel ez súlyos klinikai tünetekkel, szomatikus problémákkal jár,a delikvens elindul a fehér köpenyes világ labirintusába, ahol vagy azt állapítják meg, hogy "nincsen semmi baja" vagy ha mázlija van, lelki szakértő kezeibe kerül. Nem megy a dolog gyorsan. Már a baj felismerése sem történik meg rögtön.