Apám huszonhat évesen szarkómában halt meg. Ez olyan rákféle, ami mindig harminc év alatti fiatalokat támad meg. Csonkolták a lábát, de már tüdőáttétek voltak. Megfulladt. Anyám ott maradt egy ötéves gyerekkel, velem. Nem volt mintája az empatikus problémakezelésre, ezért nekem senki sem mondta el, hogy apám meghalt. Budapestre való visszaköltözésünk után, óvodába íratáskor, az adatfelvételnél hallottam, hogy nincs apám. Ágybavizelős lettem, kilencéves koromig. Ezért rendszeresen megvert a Mama.

Sehova sem engedett, anyu meg azt csinálta, amit egész életében: menekült otthonról. Régen az Úttörővasútra, most a munkájába. Közben szeretett nagyapámat elvitte a szíve. Nagyanyámat egyszer láttam sírni miatta. Egy filmben hallottam ezt a mély igazságot: „Mi a jó a reumában? Megfeledkezel miatta az aranyeredről.”  Vagyis a nagyobb baj kioltja a kicsit.

Kilenc éves voltam, amikor egymás után hárman is szexuális erőszakot követtek el rajtam: a szomszéd rendőr bácsi, anyám bérmakeresztapja, aki fellációra kényszerített, és egy cipőgyári munkás, aki azt suttogta közben a fülembe: „ végre föláll a farkam!” Amikor segítséget kértem a nagyanyámtól, lekurvázott. Anyu azt mondta, vele is történt „ilyesmi” gyerekkorában, megesik ez. Ne menjek ilyen helyre, kerüljem el az ilyen embereket. Vicces.

Ezek közül az egyik ugyanabban az udvarban dolgozott, a másik ugyanott, a harmadik meg a szomszéd házban lakott.

Nem mehettem sehova, senki barát nem jöhetett hozzám, nem láttam semmit a városból, nem tudtam semmit. Anyám nagyon elfoglalt volt, ha nehézségeim akadtak a leckével és ő sem értette a feladatot, tépte a hajamat, ütött. Ideges és fáradt volt.