Amikor a szoba-konyhás lakást szanálták, egy panelház tizedik emeletére kerültünk. Ettől kezdve rabságom szigorúbb lett. Iskolába, ami öt percre volt tőlünk, a Mama kísért, kicsengetés után várt a kapu előtt. Udvar sem volt, ahova kimehettem volna. Nem mehettem le játszani, senki sem jöhetett hozzám…de ezt talán már említettem. A fejlődőben lévő gyermeknek sok levegőzésre, sok mozgásra van igénye. Nekem két teljes éven át napi tíz perc jutott.

 Ahogy Mamán egyre inkább erőt vett az agyérelmeszesedés, úgy vált érdekesebbé az életem. Kleptomániás lett. Nekem kellett falazni az akciókhoz. Ha szabódtam, megvert, megrugdosott a nyílt utcán. Idegenek igyekeztek megvédeni tőle, de hasztalan. Őket megátkozta. Nem szeretném tudni, mi lett szegényekkel.  Ha elkapták akció közben, nagy ívű színházi drámát rögtönzött, melynek középpontjában az állt, hogy szemét szarháziak üldözik a kisnyugdíjasokat, hogy rohadna el a szívük gyökere. Ezek után nyilván a kardiológia gazdagabb lett néhány új beteggel. Persze nem rögtön.

Állandóan baj volt az étvágyammal. Sose akartam enni. Most már tudom, hogy így tiltakoztam ellenük, az életem és körülményeim ellen. Nem akartam élni, de ezt nem tudtam máshogy kifejezésre juttatni. Az agybaj sajátos konyhaművészeti alkotásokat eredményezett: leveszöldségként madzagot főzött a levesbe. Megkukacosodott a tészta, de a kukaclevest meg kellett enni. Ebben a panellakó időben derült ki, hogy Mama cukorbajos. Minden szenvedésem egy gondolatba sűrűsödött: meg kell őt ölnöm. Ennek érdekében a kapott, szerzett cukorkákkal igyekeztem tömni őt, de nem jártam sok sikerrel, mert vagy nem szerette, vagy nem tudta elrágni, vagy úgy gondolta, hogy az édesség a gyereknek jár.