A fehérköpenyes varázslók elmormogták latin varázsszavaikat: obesitas, krónikus hypertonia, hypercholesterinaemia…Kaptam gyógysza/ert véralvadásra, a koleszterinszint csökkentésére, kétfélét a magas vérnyomásra, egy eseti szert a szívroham tüneteinek kezelésére. Klassz. Éppen csak sokkal rosszabbul voltam tőlük. Viszont egy valamit tudtam biztosan: az a halál, amire én vágyom, a hosszú, értelmes, eredményes munkával töltött nap = élet utáni boldog, elégedett álomba szenderülés. Álomba, mely a pihenést, felüdülést, az isteni elfogadó szeretetet hozza. Na, ami az én esetemben várható volt, az baromira nem ez.

Családom genetikai betegségkrónikájában a rák, agyvérzés, érelmeszesedés, szívelégtelenség,  stroke, bénulás, cukorbaj, kóros elhízás, alkoholizmus, veseelégtelenség, mániás depresszió szerepel. Ha a szavakat lefordítom, ha a kórt tünetként értelmezem, akkor beleszülettem egy olyan famíliába, ahol emberek haltak bele a sérelmek dédelgetésébe, az elégtelen, rendezetlen társas kapcsolatokba, abba, hogy nem szerették őket jól, és ők sem szerették magukat.

Budapesti nagyanyám megátkozta mindhárom gyermekét: „Azt vegye el tőletek az Isten, ami a legdrágább! Az egészségeteket! „ Sikerült. Anyai nagybátyám rákos lett, de nem várta meg, hogy a baj befejezze rettenetes munkáját, öngyilkos lett. Anyu lebénult egy agyi katasztrófa következtében, öccsük jobb karját levágta a körfűrész. Asztalos volt. Később súlyos cukorbaj, elhízás, infarktus, állandó katéter, szívelégtelenség, meghalt. A nagyinak inkább a lottószámokat kellett volna megmondania.