Sokáig az Álmok is az álmok világához tartoztak. Először csak a félelem, fájdalom, a jelen tagadása, az ellenállás annak, ami van, a mesterséges mennyországok: gyógyszer, kaja, pia, filmek, könyvek… mindegy, csak tompítsa a bennem égő fájdalmat, a sajgó ürességet. Az ezotéria is csak jótékony homályba burkolta az engem lassan elemésztő Semmit.

 De a testem, ami évtizedekig hű szolgálója, sőt kiszolgálója volt minden lépésemnek és félrelépésemnek, egyszer csak árulómmá vált. Így vesztettem el az Egész-ségemet. Nem mondhatom, hogy nem érkeztek megfoghatatlanságukban is markáns jelzések…valahonnan: piálás után erős önutálat, a reggeli kávé előtti kis szívnyomás, mintha az a kis izomcsomó előre tiltakozna a méreg bevitele ellen, de ki vette ezt komolyan? Én nem. Kínos volt, hogy nem sikerült lefogynom: ami lement, duplán jött vissza. Ciki.                                              

 „Nem baj, majd ha a lelkemben rendben leszek, ha nem lesz szükségem a zsírpárnák nyújtotta védelemre, eltűnnek. Maguktól.”  – gondoltam. A legkevésbé sem akartam a mögöttes mélységbe lemászni. Konokul visszanyomtam a Belső Gyermek feltörő sikolyait. A felületes pozitív megerősítések használtak.

  Addig, amíg  pofátlanul a képembe nem röhögtek egy pilisi, erdei kirándulás alkalmával. Egy órás séta után már éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem fordultunk vissza. Ahogy fokozódott rosszullétem, úgy mantráztam egyre mániákusabban: Örömteli vagyok, hálás vagyok a gyönyörű tájért, köszönöm, hogy tudok járni…Ez volt az a pillanat, amikor kislányomnak végig kellett néznie, ahogy szeretett édesanyja összeszoruló mellkassal küzdve levegőért, a földre kerül…Sápadtan jajgatott szegénykém, sírva könyörgött segítségért. Bátyját kérdezgette: Ugye nem lesz baj? Ugye nem fog meghalni? A párom az erdészektől kért segítséget, akik terepjárójukkal levittek. Hálás vagyok nekik, meg a férjemnek, aki nem hagyott ott az erdőben medveeledelnek…hahaha.