S közben mit lát például a...szomszéd? Azt, hogy a másik gyakran van otthon.

-Mi van veled? Beteg vagy?- hát vazzee, erre mit lehet válaszolni?

-Nem, azaz hogy...de igen - ezt?

S közben mit lát a munkáltató? Azt, hogy van egy beosztott, aki nem mindent, csak az esetek 98 százalékát túlreagálja, 100 százalékban nem kiszámítható, a franc se tudja, mikor állít be halotthalványan, és közli, hogy ő most nem tud dolgozni, majd hetekig, hónapokig táppénzen van. Ez nagyon nehéz helyzet, mert a munkáltatónak egy kiszámíthatóan beosztható munkaerő kell, az érintett dolgozónak meg végleges gyógyulás, oki terápia, s nem a probléma felületén való csúszkálás.

Emberiességi, de inkább emberségi szempontból nézve sem egyszerű a dolog, mert ha rákos lenne az illető, azt simán benyeli a társadalom, a kollektíva, de hogy lelki, érzelmi és szellemi rákja legyen valakinek, az nem igazán fér a fejekbe. A test betegségét tolerálják, de a lélekét nem. Sőt! 

A nemzetgazdaság számára is teher a megoldatlan helyzet, mert táppénzre, olykor fölösleges vizsgálatokra, gyógyszerekre sokat fizet ki az állam.

Sokba kerül a családnak is, mert a táppénz messze nem azonos a fizetéssel.