Igen. Éppen most. Úgy néz ki, pont a mi életünkben, ebben a történelmi időben a legaktuálisabb téma az emberi kapcsolatok szerepe, és az is meglehet, hogy emberiségünket ennek megerősítése  húzza ki  a gödörből, az emberségdeficitből.

Össze vagyunk zavarodva. Félünk, gyászolunk. Az egyén kizökkent a másokkal való – nagy nehezen megteremtett – összhangjából. Dühösek vagyunk. Bosszúszomjas gondolatok kavarognak bennünk. Egy egyszerű zs kategóriás, tizenkettő egy tucat akciósorozat bombás- terroristás epizódját sem úgy nézzük már, Brüsszel után, mint eddig: félig álomban a fotelben. Közel jött a borzalom. Tanácstalanság uralkodik el rajtunk: Kit lássak a másik emberben? A potenciális gyilkost vagy a szükséget szenvedőt?  Támadás, ellentámadás. Elkerülhetetlen a zűrzavar, miközben senki sem talál tartós jó megoldást.

A kialakult helyzet hozhat számunkra valami jót? A terrorveszély nem jelent jót, de nem vagyunk tehetetlenek, és számos eszköz áll rendelkezésünkre a kiszolgáltatottság érzetünk csökkentésére. Ráadásul a dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Talán különösnek hangzik, de úgy kerülhetünk gyorsan egy sokkal jobb érzelmi állapotba, ha megbékélünk jelenlegi helyzetünkkel, ha felhagyunk a panaszkodással, a szellemi katasztrófaturizmussal, mely mindig visszavisz a szörnyűségekhez. Ahogy az előző posztomban volt róla szó, írjunk listákat a legjobb dolgokról, amelyeket a mostani élethelyzetünkben találunk. Ezzel csökkentjük ellenállásunkat a Vannal, a Mosttal szemben. Egyre inkább kezünkbe vesszük érzelmeink irányítását, s ezzel életünket is.

 A vészhelyzet megerősítheti a belső egységet. Bármilyen szörnyű is ami körülvesz, kapaszkodót keresünk. Kapcsolódunk. Kapcsolódunk a másik emberhez, horizontálisan, de felfelé is, a magunk spiritualitásának megfelelően. Megtapasztalhatjuk a társas támasznyújtás erejét szűkebb és tágabb értelemben (országok között) egyaránt.

Az biztos, hogy nem változtathatunk meg másokat, akaratuk ellenére meg főleg nem. Azokkal szemben, akik az itt és mostban velünk vannak, éreztethetjük nagyrabecsülésünket. Adhatunk szeretetet, figyelmet, időt, apró szívességeket…Ha ők felderülnek, a világ már sosem lesz olyan sötét.

„Az önzetlenség és a kedvesség ősidők óta az ember „jó” oldalának legfőbb jele. Azt tanultuk, hogy a jóság önmaga jutalma. Pedig az utóbbi évtizedek kutatásai egyértelműen bizonyították: az önzetlenség és a kedvesség még akkor is a jótevő érdekét szolgálják, amikor látszólag ő szenved kárt vagy neki lesz kellemetlensége a dologból. Ennek oka egyszerű: a nagylelkűség és az, hogy másokkal hajlandóak vagyunk valamin osztozni boldoggá tesz. Ezen felül jobban összeköt a közösséggel, pozitívabban látjuk tőle embertársainkat, megszabadít a bűntudattól és a szorongástól, amit mások sorsa miatt érzünk, és segít értékelni mindazt, amink van, ami a hálagyakorlatokban segít. Mi több, az énképünkre is pozitív hatással van, hiszen saját magunkat együttérző és önzetlen személyként láthatjuk, ami jelentősen dagasztja az önbizalmunkat és az önértékelésünket. Mindeközben javítod a szociális készségeidet, és több ember fog kedvelni, ezek az emberek pedig a szükség órájában viszonozhatják a kedvességet.

Mindez elsőre nem tűnik újdonságnak, hiszen régóta mondják ezt filozófusok, vallási vezetők, vagy éppen a népi bölcselet, ám az oksági viszonyt a kedvesség és a boldogság között tudományosan csak nemrégiben sikerült bizonyítani.

A kísérletet M. Kennon és Sonja Lubomirsky végezték el a következők szerint:  Két csoportra bontották a résztvevőket. Mindkét csoportnak heti öt alkalommal kellett önzetlennek, kedvesnek, és segítőkésznek lenni valakivel. Ám míg az első csoport beoszthatta, hogy ezt az öt alkalmat mikor csinálja egy héten, a másik csoportnak egy napon kellett mind az ötöt véghez vinnie.

Mire gondoljunk? Tulajdonképpen a lehetőségek elég széles skálán mozognak: lehet vért adni, segíteni valakinek megcsinálni a munkáját, segíteni valakinek a számítógépe rendberakásában, megköszönni a tanárunknak a kemény munkáját, adakozni, köszönőlevelet írni, reggelit készíteni egy szerettünknek, ismeretlenül parkolójegyet venni valakinek, meglátogatni egy idős rokont, stb.. Ezek után a résztvevőknek minden vasárnap kedvesség jelentést kellett írnia, amiben leírták, hogy mikor, kivel és milyen tekintetben voltak önzetlenek és kedvesek, illetve mikor, kinek és miben segítettek.

És az eredmény? Az a csoport, akinek egyetlen napon kellett ötször másokkal önzetlennek lennie, jelentősen boldogabbnak érezték magukat. A másik csoportnál viszont az egy hétre szétosztott öt kedves gesztus nem emelte a boldogságszintet.”( in.:Jaczenkó László Kisangyal képzés – fejleszd társas kapcsolataidat! (Boldogság gyakorlatok 5.) http://boldogsagtervezes.hu/kisangyal-kepzes-fejleszd-tarsas-kapcsolataidat-boldogsag-gyakorlatok-5/