Valakitől olvastam egy cikket a napjainkban tapasztalható vámpírdömpingről, s az illető azzal magyarázta a jelenséget, hogy a régiek az ördögök, démonok, boszorkányok, s egyebek alakjában magukon kívül  találták meg a gonoszt, s ott próbáltak vele megküzdeni, míg mára a  gonosz az emberen belülre került, s az egyéntől függ, hogy egyáltalán akar-e, képes-e uralkodni rajta.

Mit is csinál egy vámpír? Klasszikus esetben a sötétet keresi, vért szív az emberi áldozatokból  vagyis elveszi/ elszívja az életerőt, nem ismer mértéket. Ki dönti el, hogy valójában él-e? Él, mert cselekszik, gondolkodik, élelemre van szüksége. Társaságra csak és amennyiben az ő céljait szolgálják, az ő terveit  segítenek végrehajtani. Érzelmei vannak? Hááát…

Halott, mert csak a meghalás aktusa után tud vámpírrá változni egy ember…legalábbis a „vámpirológia legújabb kutatásai szerint”. Halott, mert nem dobog a szíve = nem tud szeretni, lelkesedni, építeni, létrehozni dolgokat. Az energiavámpírok sem tudják megoldani vagy feldolgozni a problémáikat.

Ezzel a képpel  szemben  jelennek meg a vegetáriánus vámpírok, akik csak vadállatok vérét isszák, más esetben embervért ugyan, de domesztikáltabb formában: kórházak vérbankjait  rabolják ki, és zacsiból szívják a nedűt. Tudnak szeretni, féltik egymást, a családot. Képesek a lemondásra. Ők, igaz nagy szenvedések árán, de megszelídítették magukban a démont.

Érdekes módon zombifronton ugyanez a helyzet. Egyik oldalon ott vannak a vérszomjas, húsra és agyvelőre éhes élőhalottak tömegei, a másikon az emberiség szikráját magában hordozó „lény”, akit az különböztet meg társaitól, hogy felvillannak benne az érzelmek maradványai...vagy éppen születőben vannak? Ki tudja?

És köztünk hány élőhalott szaladgál? Olyan, aki meghalt 27 évesen, de csak  96 évesen fogják majd temetni...